Tegnap befejeztem az Antall-monográfiát. Épp ideje volt.
Mert, hogy több mint két éve kezdtem el. Az utolsó lapok egyikénél meg is találtam a blokkot: 2006. november 13-án vettem a kötetet, az Osiris leárazása jóvoltából fél áron, 1740 Ft-ért. (Utóbbit persze eddig is tudtam, hiszen az akciót jelző narancssárga vignetta a könyv hátsó borítóján „díszelgett”.)
Ami a recepciót illeti: még arra is tisztán emlékszem, hogy november utolsó napjainak egyikén – egészen pontosan: egy baljós előjelű vasárnap délután – kezdtem neki az olvasásnak. A vonat egyre másra hagyta el Kelenföld felé közeledve az állomásokat – Érd felsőnél még javában épült az aluljáró, Érdligetnél meg mintha már elkészült volna az azóta annak rendje, s módja szerint összefirkált új megállóhely.
Mint nemrég felidéztem: „kristálytisztán” emlékszem a kocsi zöld bőrkárpitjára is, illetve a „minimál” belső világításra. (A rendelkezésre álló foglalatok csupán hatodában – a középső foglalatsor minden második darabjában – hagytak a derék vasutasok égőket, amelyek számomra megfejthetetlen okokból hol erősebben, hol pedig gyengébben bocsátották ki magukból a fényt.)
A szövegből, így a néhai miniszterelnök családi hagyatékát tárgyaló bevezető részből viszont az égvilágon semmi sem dereng. Persze tényleg elég régen volt. Azóta egyáltalán nem utazom például a Budapest Déli–Pusztaszabolcs viszonylaton. (Na jó, szeptember közepén, a Camponától Százhalombattára menet láttam – pontosabban: éppen ekkor láttam –, hogy Érdligetnél annak rendje és módja szerint összefirkálták az „új” megállóhelyet; néhány száz méterrel odébb pedig „fentről” is szemügyre vettem az immáron elkészült alagútrendszert Érd felsőnél.)
Ettől, vagyis az utazási szokásaim megváltozásától függetlenül persze az Antall-monográfiát illett volna befejezni. Semmi sem indokolja az olvasás ilyetén abbahagyását a Csurka-dolgozatot, illetve a radikálisokkal való szakítást tárgyaló résznél. Ha mindenképpen kellene mondani valamit, akkor azt felelném: így alakult.
Aztán a múlt héten láttam egy beszélgetést a Hír Tv-n Antall József halálának 15. évfordulója kapcsán. A meghívott vendégek egyikeként Kulin tanár urat – az MDF valamikori nemzeti liberálisainak egyik prominensét – faggatták a néha miniszterelnökről, a rendszerváltó évekről. Talán nem túlzás: a tekintélyes irodalomtörténész számára inkább szenvedés volt ez a beszélgetés – amelyet már csak az Antall iránti tiszteletből is muszáj volt abszolválni –, mintsem emelkedett és előremutató eszmecsere.
A Debreczeni-trilógia nyitó darabjának befejezéséhez a végső lökést azonban nem is ez a disputa adta meg, hanem a Duna Tv-n kedd este látott A fost sau n-a fost? című román film, amelynek cselekménye arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen események játszódtak le egy román kisvárosban a 1989. decemberi forradalom idején. Voltak-e vagy sem forradalmi megmozdulások a periférián?
A filmben megjelenített stúdióbeszélgetés, illetve az előbb említett Ősök tere alapján minden eddiginél élesebben merült fel bennem a kérdés: vajon ab ovo nem az a probléma, hogy az utókornak egészen egyszerűen nincsenek normális kérdései?
És akkor a félbehagyott könyvekről – mint oly sok abbamaradt vagy (jobb esetben) felfüggesztett terv hű reprezentánsairól – még nem is beszéltünk.
